„A kreativitás esszenciális emberi társadalmunk következő fázisában”
Hogyan látja az oktatási rendszer kihívásait, a paradigmaváltás szükségességét egy nagyvállalati vezető? Thomas Sattelberger több mint negyven éven át dolgozott felsővezetőként. Olyan német nagyvállalatok személyzeti igazgatója volt, mint a Daimler-Benz, Lufthansa, Continental, majd a Deutsche Telekom.
Sok izgalmas és aktuális kérdést felvető beszélgetés: korszak- és paradigmaváltásról, emberi értékekről, állam, gazdaság iskola és a civil társadalom szerepéről, felelősségéről.
Sattelberger úr, Ön a több mint 40 éves menedzseri és olyan cégeknél, mint a Telekom, Lufthansa, Dailer-Benz cégeknél betöltött személyzeti vezetői pályafutása során mondhatnánk, hogy Saulusból lett Paulus. Ez a pálfordulás egy hosszabb folyamat eredménye, vagy volt egy meghatározó élménye?
Valójában volt egy meghatározó esemény, amely az oktatáshoz való hozzáállásom fejlődését befolyásolta. Az EFMD (European Foundation for Management Development) alelnökeként 1993-ban lehetőségem nyílt egy rendkívül érdekes beszélgetést folytatni Prof. Henry Mintzberggel, a montreali McGill Egyetem (Kanada) professzorával. Akkoriban a menedzserképzésben tapasztalt klónozásról beszélgettünk.
Valami hasonlóról, mint amin az Ábécé (Alphabet) című filmben szereplő McKinsey jelöltek is átesnek?
Pontosan. Már akkoriban azokról a veszélyekről értekeztünk Mintzberg professzorral, amelyek a szabványosított MBA-képzésekből fakadnak, és kizárólag a közgazdasági elméletekre épülnek, ahelyett, hogy a képzés emberi dimenzióit is figyelembe vennék. Ha jól emlékszem, 1996-ban szólaltam fel nyilvánosan is a Handelsblattban (német gazdasági lap – a fordító megj.) a jólfésült bubik és az üzleti egyenruhás Barbie babák ellen. Azóta 17 év telt el, de az emberek klónozása tovább folytatódik.
A klónok nem éppen a gazdaság diktátumának felelnek meg, vajon nem az ipari társadalom történelmi eredményei?
Éppen ezért tetszik nagyon az Ábécé (Alphabet) – a film pontosan egy egészen más értékrendszert mutat be, amelyet valamennyi szereplője egyformán képvisel. Legyen az Yang Donping, a kínai egyetemi professzor, Gerald Hüther agykutató, vagy az én saját véleményem. Az adottság minden
egyes emberben rendelkezésre áll, és nekünk mindent meg kell tenni azért, hogy ez ne rombolódjon le. A fiatal Patrick Kuhn példáján keresztül, akit egy eurós állásba kényszerítenek, rámutat a film arra, hogy az oktatási rendszereinknek sokkal átjárhatóbbnak kellene lenniük, mert jelenleg sokan a formális végzettség, és nem a képességeik hiányában buknak el. Amire azonban valójában szükségünk van: formális végzettség ÉS személyiségfejlesztés. De még így sem vagyunk készen. Szükségünk van továbbá a vállalatokon belüli támogató kultúrára, amelyek nem csak azt teszik lehetővé, hogy a munkatársak „bekerüljenek”, hanem azt is, hogy ott úgy tudjanak fejlődni, mint egy biotopban. Tehát sok mindenre, ami nagyon távol áll a klón kultúrától.
Azért, mert ez a vállalati környezetünknek sem előnyös hosszabb távon és egyáltalán nem szolgálja a vállalatok érdekeit?
Gazdasági vezetőként az ipari társadalmat nem tekintem hiábavaló szakasznak. Nincs semmi kivetnivaló a rutin jellegű, manuális készségekre irányuló összpontosításban, amely az áruk és szolgáltatások tömegtermeléséhez szükséges. Az idejétmúltat nem érdemes egyszerűen elátkozni, sokkal értelmesebb annak objektív szükségszerűségét felismerni. Az akkori körülmények és az azokat kiszolgáló nevelési folyamatok pontosan megfeleltek az emberi társadalom akkori érettségi fokának és az akkori gazdaságnak. Napjainkban a tudás és a kreativitás társadalmába való átmenetet éljük, amelyben az emberek képességeire egészen más formában van szükségünk. Korábban „nyers kezekre” volt szükség. Ma olyan emberekre van szüksége a gazdaságnak, akik kreatívak és tapasztalati tudást hoznak magukkal.
Ebben az értelemben az Ábécé (Alphabet) egy fontos film, hiszen azt a kérdést veti fel, hogyan nézzen ki ez az átmenet az ipari társadalomból a kreatív, tudásalapú társadalomba.
Így igaz. Az Ábécé (Alphabet) fő mondanivalója a következő: a klasszikus iskola kudarcot vallott. Nem ismerjük az egyetlen helyes utat, csak azt tudjuk, hogy ez így nem mehet tovább. Tehát próbálkozzunk!
Nos, azt nem állíthatnánk, hogy a kísérletezési kedv a német oktatási politika erőssége lenne…
Ez valahol attól függ, hogy az iskolák mennyire szorosan kapaszkodnak ennek a politikának a pórázába. Az iskoláknak szabadabbnak kell válniuk a saját kereteik megalkotásának képességében. Ehhez minden bizonnyal szükség van az iskolavezetés kompetenciájára. A jövő iskolavezetésének be kell vetnie saját képességeinek tárházát. Ezt csak szelektív módon, a klasszikus gyakorlati menedzsment mentén lehet megoldani. Alapvetően, a jelenlegi vállalati kultúrával ellentétben, jelentős szabad teret kell biztosítani az iskolákban. Ez jelenti azt is, hogy a lemaradt tanárokat lépésenként meg kell nyerni ennek az új szellemiségnek, és a haladó tanárokat meg kell védeni a régiek védekező mechanizmusaitól. És nem utolsó sorban: ki kell alakítani a szülőkkel, és a közösségekkel való kapcsolati kommunikációt.
Mindez nem igazán emlékeztet azokra az iskolákra, amelyekre a legtöbbünk emlékszik, vagy amelyeket még ma is meg kell tapasztalnunk.
Ez az új típusú iskolavezetés nagy feladata. De ehhez szükség van a tanároknak egy új típusára. Azokra, akiknek a szemében újra fény ragyog. Akik birtokában vannak annak a szenvedélynek, amellyel diákjaik számára megfelelő tanítási közeget tudnak kifejleszteni és lehetővé tenni. Akik a mai iskolai osztályokban tapasztalható diverzitást nem csak hogy kezelni tudják, hanem egyenesen nagyra értékelik azt.
Ha ez így van, akkor viszont szükség van a személyzeti vezetőknek egy új típusára is, akik egyrészt felszámolják az iskolák „alibijét”, miszerint a „nagybetűs életben” még mindig a teljesítményelvek uralkodnak, másrészt olyan embereknek is nyújtanak egy esélyt, mint a filmben szereplő Patrick Kuhn.
Azok közé tartozom, akik már nagyon régen a kirekesztő kiválasztási módszerek ellen lépnek fel. 2008-ban egy Telekom projektben több száz Hartz IV. hátterű (német szociális foglalkoztatási program – a fordító megj.) fiatalt emeltünk be, akik több éve a munkaközvetítők várakozási listáin rekedtek. 80 százalékuknak sikerült! Vannak biztató változások, amikor is a képzési- és személyzeti vezetők azt mondják, hogy többé nem érdeklik őket az iskolai osztályzatok. Én is ilyen projekteket támogatok. Azt akarjuk látni, hogy a fiataloknak van-e kedvük valamit alkotni. Félretesszük a szabványosított kiválasztási módszereinket és partneri beszélgetést folytatunk, hogy megnézzük vajon találkozik-e a te lelkesedésed a nálam lévő feladatokkal.
Kijelenthetjük, hogy ez egy trend?
Egy kismértékű elmozdulás. Négyszemközt sokszor bevalljuk a vezetőségi üléseken. De aztán a kollektív döntési folyamatokban kevés köszön vissza ebből. Ezeket a döntéseket még mindig profitmaximalizálás és a tőkepiacok határozzák meg. Vajmi kevés, ha a nagyvállalatok egy kis „szociális köpönyeget” öltenek magukra, vagy apró világítótorony projekteket kezdeményeznek csak azért, hogy a közösségi imidzsüket kicsit felfényezzék. Ezek nem hozzák el a valóság tartós megváltozását. Ahhoz nekik is újra kellene definiálni magukat.
A gazdaság tehát napjainkban azt tudja felszippantani, vagy éppenséggel nem felvenni, amit az oktatási rendszer „kiont” magából, ugyanakkor nem igazán támogatja maga sem az új gondolkodást, a saját struktúráiban a „szabad” személyiségeket?
A gazdaság az 1999-es Bolognai Folyamat támogatásával egy önmagában jó reformtörekvést követett. Bevallottuk, hogy az oktatás nem egy egyszeri dolog. A szakmai hozzáértés és a személyiséggel rendelkező dolgozók egy véget nem érő folyamatban születnek, amelynek jellemzői az élethosszig tartó fejlődés, a saját identitás és szakmaiság állandó érlelődése. Ennek ellenére a képzési időszakoknak a gazdasági kényszertényezők miatt egyre sűrítettebbnek és hatékonyabbnak kell lenniük, a fiatalokat sablonokba kényszerítik. Az ötlet helyes és jó. Az kizsigerelő végrehajtás, és csupán a hatékonyságra fókuszáló tartalmak azonban tévesek.
Az Ábécében (Alphabet) is azt látjuk azonban, hogy a hatékonyság és a növekedés még mindig a gazdaság kedvenc kifejezései. És ha megnézzük a parlamenti választások címszavait, akkor rá kell jönnünk, hogy a politikai média kedvenc kifejezései is ugyanezek.
Ha ennek mögé nézünk, akkor gyorsan levonhatjuk a következtetést: a „gyorsabban”, „tovább”, „feljebb” egy ideig jól működtek, de a rendszer összeomlott. Számos iparág saját határaiba ütközött. Nézzék csak meg az energiaszektort. A német szolár iparág elérkezett a végéhez. A 60-as, 70-es években volt Németországban is egy nagy mozgalom, amelynek elnevezése a munka világának humanizálása volt. Itt nem csak azon gondolkodtak, hogyan adhatnának a boldog tehenek még több tejet. Akkoriban arról volt szó, hogyan lehetne a cégek életébe még több demokráciát és részvételt belevinni. Volt egy skandináv modell, amely nagy hangsúlyt fektetett az emberi értékekre, és ott volt a német, amely inkább a termelékenységet helyezte előtérbe. Az elmúlt években az ipar részesedése a német gazdaságban abszolút értéken 3 százalékkal növekedett. Szemben az úgynevezett tudás- illetve szolgáltatásorientált gazdaságokkal, mint Anglia, vagy Írország, Németországban az ipar részesedése növekedett. A mai kor kérdése azonban az, hogyan tudok okosan cselekedni abban az országban, ahol a Bosch és a Siemens víziók kilehelték a lelküket? Az én válaszom az lenne, hogy erősítsük a kutatás-fejlesztést.
Váljék az ipar orientált Németország a kutatók és fejlesztők országává?
Vessenek egy pillantást a németországi cégalapításokra! Mondhatni, alig van ilyen. És amik vannak, azok angolszász utánzatok. És akkor megint elérkeztünk a vitalizálás, a kreativitás, a nyitottság és a megújulás témaköréhez. Ahogyan a születési ráták jelzik társadalmunk elöregedését, úgy tükrözik vissza az új cég alapítások az adott gazdasági ciklusban létrejött helyzetet. Jelenleg a gazdaságunk elöregedett, lényegét tekintve egy racionalizálási és hatékonyságfokozási intézményrendszerré vált, amelynek középpontjában a költséghatékonyság áll a kreatív potenciálok kiaknázása helyett.
Mikor válik a gazdaság nyomása elég erőssé ahhoz, hogy a politika, az iskolarendszer elkezdje újragondolni a folyamatokat és felismerni, mennyire fontos a kreativitás és a tehetségek támogatása?
Az ilyen paradigmaváltások évtizedeket vesznek igénybe. Olykor a vállalatok fúziós folyamatai is 10-15 évig eltartanak. Szerencsésnek mondhatom magam, ha még megélem az azt időt, amikora képzés és a tehetséggondozás új filozófiája elterjedté válik. Talán az állam is abba az irányba fejlődik, hogy újra biztosítani és garantálni tudja a tehetségek esélyegyenlőségét. Éppen ezért létezik a vállalatok és az iskolák mellett a civil társadalom, hogy bizonyos témákat előre mozdítson, és a kínos kérdésekkel szembesítse a cégeket és az iskolákat. Ez a három kulcsfaktor szükséges, amelyek képesek a változást meghozni. Az állam politikai rendeltetése szerint annak felelőse, hogy az alkotmányban garantált egyenlőséget és igazságosságot biztosítsa. És van egy kis létszámú, de mégis jelentőségteljes felsővezetői réteg, akik úgy gondolkodnak, mint én.
Mit javasol a fiataloknak és a szülőknek, mit tehetnek addig is, amíg ez a paradigmaváltás le nem zajlik?
Azokhoz szólva, akik már benne vannak a rendszerben és vannak ott kilátásaik: szabaduljatok meg a kényszerzubbonyaitoktól! Ne hagyjátok magatokat!
16 éves koromban Joschka Fischerrel (német politikus, 1998-2005 között Németország külügyminisztere – a fordító megj.) megalapítottuk a „Stuttgarti Független Diákszövetséget”. Küzdöttünk azért, hogy a diáklapok több szólásszabadságot kapjanak, a diákok több beleszólást a diákönkormányzatokban, és felszólaltunk azokkal az autoriter tanárokkal szemben, akik még mindig lelkesen beszéltek a második világháborúról. Egyszerűen hallattuk a hangunkat. Ez a szabadsága társadalmunkban ma minden embernek megvan: hogy saját sorsa irányítását saját kezébe vegye. Álljatok fel és váljatok láthatóvá!
….
Egy igazságosabb és korszerű oktatás megteremtéséhez szükségünk van a civil társadalomra. Ebben a folyamatban mindannyiunkra szükség van.
Forrás: alphabet – Angst oder Liebe DVD kiadvány interjúfüzete (2013)
Fordította: Rémán Izabella
Az Alphabet film hivatalos honlapja
